Nincs is kellemesebb egy fárasztó nap után, mint feljönni a mélyből a metrólépcsőn és az aluljáróban meghallani Vivaldit. Szerelmes vagyok a hegedű hangjába. Amikor meghallom olyan, mintha bennem szólalna meg a muzsika.
A fiú, aki játszott szereti a zenét és hisz benne. Nem azért viszi le az aluljáróba ezt a nemes hangszert és Vivaldit, hogy olcsó forintra váltsa, hanem mert missziót teljesít: boldogságot, harmóniát, békét hoz a szívekbe. Már pszichológusok is „kimutatták”, hogy Vivaldi zenéje különösen megnyugtató a csecsemők számára. Hát nem csak nekik, számomra is!
Ez a fiú tiszteli a zenét. Már sokszor találkoztunk a Ferenc körúti aluljáróban, és minden alkalommal vasalt fehér ingben, nyakkendőben, fekete élre vasalt nadrágban játszott. Pont, mintha a Zeneakadémián adna koncertet.
Szemét néha behunyva játszik, átadva magát az élménynek, mintha nem is rohannának el mellette az emberek közömbösen, mintha a levegőt élesen hasító pizza-szag nem is zavarná. Inkább olyan, mintha egy hegytetőn állna és a szélnek játszana, amely biztatja őt, hogy messzire viszi majd a játszott hangokat.
Néha kimosolyog hangszere mögül a kisgyerekre, aki megigézve nézi őt és hallgatja ezt a zenét, és aki nem engedi, hogy édesapja hazavigye onnan. Ez a kisgyerek érzi, hogy ez egy különleges élmény, hogy innen nem szabad elmenni, mert ha följebb megy a lépcsőn, akkor ott hangzavar lesz, és autók püfögik rá a füstöt, és figyelmetlen, frusztrál emberek sodorják el, és ha hazaérnek, akkor édesanyja kiabál majd vele ha kiönti a szőnyegre a teát… Ő csak azt érzi, hogy ez a zene simogatja, szereti őt. A hangok szinte átölelik, és egy olyan burokban találja magát, ahol nem hallja az aluljáró zaját, a mobiltelefonok szüntelen, idegesítő csöngését, ahol az émelyítő ételszag helyett a tavasz illatát érzi…
De egy kar erősen megrántja ekkor és kitépi ebből a csodás burokból, mert fel kell menni azon a lépcsőn. „Dolgunk van” mondta az apuka.
Igen, nekem is dolgom volt. És a „dolgom” elragadott Vivalditól, a nyugalomból és békéből. Kedves Hegedűművész Úr! Köszönöm a néhány perces nyugalmat, lelkem simogatását, amit forinttal megfizetni nem lehet!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.