Szeretek kirándulni, vagy inkább sétálni a természetben, az erdőben, a hegyekben, vízparton. Ebben az a legjobb, hogy olyan, mintha az útnak soha nem lenne vége. Csak megyek, de a fák nem fogynak el, mindig jönnek újabbak, mindig van fel, és mindig van le, és ott van a víz. Még a legkisebb tóban vagy folyóban is ott van a végtelen.
Ilyenkor, még ha tömeg is vesz körül, úgy érzem magam, mintha senki nem lenne rajtam kívül az egész földön: csak én és Isten, mi ketten.
Mintha kiragadna valami az engem fogva tartó valóságból és Csodaországba repítene egy pillanat alatt. Szükségem is van ezekre az élményekre, különben a hétköznapok elhitetik velem, hogy az élet nem több mint 8 óra munka, 8 óra pihenés és 8 óra szórakozás. Éreznem kell a végtelenséget, a természetben jelenlévő örökkévalóságot. Ezeket a pillanatokat igyekszem mélyen magamba szívni, raktározni, hogy legyen miből táplálkoznom a következő találkozásig…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.